Esélyegyenlő(tlen)ség a felnőttoktatásban az információs társadalom korában I.

A mai napon Virányi Andrea előadását hallhattuk offline, online és virtuálisan is - ahogy azt már megszoktuk. Noha akadtak technikai nehézségek (a Ustream program nem mindig működött úgy, mint ahogyan szerettük volna), de valahogy megküzdöttünk vele. Ahogy a címben is látható, digitális esélyegyenlő(tlen)ségről volt szó. Bár ez a téma már alaposan ki lett vesézve egy korábbi alkalommal, most bővült a látókör. Bevallom (és szégyellem magam) akkor nem gondoltam arra, hogy a sajátos nevelési igény, vagy bármilyen fogyatékosság is ehhez a témához tartozhat.

Hallhattunk fogyatékkal élőkről (látás-, hallás- és mozgássérültek, tanulási vagy kommunikációs zavart mutató személyek, autizmussal élők, értelmi fogyatékos személyek), speciális helyzetű csoportokról (idősek, alacsony iskolázottságúak, elavult technikát használók) és az ő IKT-használatukról, használati lehetőségeikről. Még mielőtt ebbe belemennék, szeretnék ajánlani egy videót. (Sajnos nem tudom beágyazni a bejegyzésbe, a beágyazási lehetőség le van tiltva.) A videó címe ne tévesszen meg senkit, a tartalma miatt osztom meg. Azért, hogy egy kicsit magunkba nézzünk. Természetesen maximálisan támogatom a fent említett csoportok digitális felzárkóztatását és lehetőségeik bővítését, de előbb lehetővé kellene tenni, hogy fel tudjanak szállni a metróra és be tudjanak jutni az épületbe. Bár a távoktatással ezt ki lehetne küszöbölni a megfelelő programok segítségével, de az említett csoportok valószínűleg segítséget igényelnek. Bár rákerestem és találtam egy programot, ami távoktatást és távmunkát kínál súlyos fogyatékkal élők számára (mondjuk rákérdeznek az angol nyelvtudásra és az ECDL vizsgára is... ) és a továbbmutató link már nem él, úgyhogy nem tudom, gyakorlatilag mi valósult meg ebből az egészből. A MEOSZ (Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége) honlapján viszont külön rovat foglalkozik a távoktatással, online kurzusokkal; az SNI IKT munkaközösség oldala pedig egyszerűen zseniális: akadálymentesített változat, digitális tananyagok, módszertani videók és támogatás, SNI IKT eszközök... Egy-két jó példa szerencsére mindig akad, de azt hiszem, ennél többre lenne szükség, hiszen -ahogy a videóban is elhangzik- több, mint félmillió magyar él valamilyen fogyatékkal.

Forrás: http://bit.ly/KRj091

A fogyatékkal élők vagy a speciális igényű személyek esetében a digitális szakadék elsősorban hozzáférési jellegű - éppen ellentétben azzal, amit a nem fogyatékosokról megállapítottunk. Egyszerűen nem jutnak hozzá olyan eszközökhöz, speciális készülékekhez vagy programokhoz, amelyekre szükségük lenne ahhoz, hogy akadálymentesen tanulhassanak. A technika ugyan már lehetővé tesz sokmindent, és azt hiszem ebben az esetben a motivációval sem lenne gond, viszont elképesztő anyagi ráfordítással jár. Az előadáson is szó volt arról a hordozható készülékről, ami felismeri és felolvassa a szöveget. Rá is kerestem, és bizony nem kevesebb, mint egymillió magyar forint az ára (már amennyiben megbízható ez a forrás, és nem változtak az árak 6 év alatt). Tehát nem állnak rendelkezésre a szükséges eszközök ahhoz, hogy bekapcsolódhassanak egy IKT-vel támogatott (vagy egyáltalán) oktatási folyamatba. Persze nem kizárt, hogy nem csupán lehetőség, hanem igény vagy akarat hiányában maradnak ki; esetleg meglévő negatív élmények is korlátozhatják a hozzáférést, de véleményem szerint (nem jártam utána, ez csak az első gondolatom) nem ez a jellemző. Hanem az, hogy nem lehet beszerezni vagy megfizetni ezeket az eszközöket.

Forrás: http://bit.ly/IYTq7R

A "DI using Technology" kapcsán bukkantam rá Judth Zorfass és Jenna Wasson differenciált oktatás értelmezésére (elméletnek nem nevezném): Úgy értelmezik a differenciált oktatást, mint egy olyan tantermi oktatás tervezését és megvalósítását, ami minden egyes tanuló sajátos tanulási igényeit, érdekeit, különböző felkészültségi szintjét figyelembe veszi. Számos technológiai eszköz a tanárok és tanulók segítségére lehet, és a fent nevezett két hölgy úgy gondolja, hogy a hatékonyság hátterében is ez áll. Szerintük a tanár akkor lehet a leghatékonyabb, ha segítségül hívja azokat a technológiai eszközöket, amelyek a tanulót segítik a megértésben és elsajátításban. A differenciált oktatás értelmezését úgy bővítik ki, hogy elkülönítik a tanártól és a tanulótól függő dimenziókat. A tanártól függ a tartalom, a folyamat és a produktum (Anita ezt kiegészítette a környezettel), a tanulótól függő dimenziók pedig az érdeklődés, a profil és a készenlét (readiness). Tehát az IKT eszközök használata mind a diák mind a tanár munkáját megkönnyítik, de nem hinném, hogy lebontanák a korábbi akadályokat a differenciálás kapcsán.
Szó volt még a fizikai környezet akadálymentesítéséről is, amelynek két lehetséges módja van: adaptív vagy preventív. Adaptív vagy alkalmazkodó, mikor egy, már létező épületet vagy épületrészt felszerelnek olyan eszközökkel, amikkel segíthetik a speciális igényűek és fogyatékossággal élők közlekedését; preventív az, mikor már a tervezési szakaszban figyelmet fordítanak az akadálymentességre, kvázi eleve akadálymentesre készül az épület. Az első esetben kicsit nehezebb a megvalósítás: egyrészt nem minden épület alkalmas az akadálymentesítésre, másrészt figyelembe kell venni, hogy a fogyatékkal élők csoportja nem homogén csoport! Vakoknak, kerekesszékeseknek és mozgáskorlátozottaknak egyaránt biztosítani kell az önálló közlekedés lehetőségét.

Forrás:  http://bit.ly/KRjsnB

Twitteren igen élénk párbeszéd alakult ki a befogadással és integrálással kapcsolatban. Szerintem nincs olyan ember a csoportban, aki ne gondolná úgy, hogy befogadónak kell lennünk, és kitaszítaná a digitális (és egyáltalán az) oktatásból a fogyatékkal élőket. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nem a mi jogosultságunk eldönteni, hogy integráló környezetbe kényszerítsük-e ezeket az embereket, vagy sem. Édesapám gyógypedagógus, és 15 éve foglalkozik értelmi fogyatékos felnőttekkel. Nekik nincs munkájuk - vagyis nem olyan, mint amilyenre az ember első körben gondol. Működik egy napközi otthon, ahol a fogyatékkal élő felnőtteket "fiataloknak" hívják, és a "fiatalok" ezt a napközi otthont "munkahelynek". Ugyanis dolgozni járnak oda. Gyöngyöt fűznek, faragnak, dísztárgyakat, csempeképeket vagy lábtörlőt készítenek, amit megpróbál eladni az otthon. A "fiatalok" közül többen jártak általános iskolába, ahol kinevették és csúfolták őket, a napközi otthonban viszont szerelmek szövődtek, házasság is köttetett és két éve megszületett az első baba is, aki makkegészséges. Pont azért, mert ők ugyanolyan emberek, mint bárki más, ugyanúgy joguk van eldönteni, hogy hol érzik jól magukat és hogy hol és hogyan szeretnének tanulni. Egyébként többen használnak mobiltelefont és számítógépet is a "fiatalok" közül, pedig semmilyen intézményesített oktatási formában nem tanulták ezt. Bár lehet jelen esetben speciális helyzetről van szó, a napközi otthonban nincs tanterv, ha szeretné megtanulni, valaki odaül mellé, és megmutatja. Ha kell harmincszor.
Igen. Harmincszor. És nem fárad bele. Mert vannak olyan kivételes emberek, akik ezt tudják örömmel és végtelen szeretettel csinálni. És szerintem ez az alap. Erre jöhet a speciális képzés. De akiben nincs meg ez a fajta gondolkodás és érzékenység, az részt vehet akármilyen képzésen, nem lesz jó szakember. Ezért fázom én attól, hogy minden iskolában tanulhasson speciális igényű tanuló, mert nincs minden iskolában olyan tanár, aki rendelkezik ezzel az attitűddel. Akár van ilyen papírja, akár nincs.
Ezért a speciális tudás vagy elfogadó attitűd kérdésre én inkább az utóbbi választ adnám, bár az elfogadás szerintem nem elég. Végtelen türelem és szeretet szükséges ehhez, és ez jóval több, mint nyitottság vagy rugalmas gondolkodás.
Visszaolvastam amit eddig írtam, és nagyon csöpögősnek tűnik, de higgyétek el, hogy nem az. És én nem paternalisztikus támogató vagyok, tudom, hogy el tudják látni magukat, ha arra van szükség, csak egyszerűen nem mindegy, hogy kitől tanulnak. Egy rossz pedagógus éppen annyi kárt tud okozni, mint amennyi hasznot egy jó pedagógus. Az a baj, hogy nem tudok objektíven nyilatkozni, én úgy nőttem fel, hogy rendszeresen találkoztam fogyatékkal élőkkel - az ő "elkülönített" környezetükben, a napközi otthonban. Integrált környezetben még sohasem volt erre alkalmam. Arra viszont igen, hogy megtapasztaljam, mennyire ostobán tudnak viselkedni az emberek, mennyire érzéketlenek és kegyetlenek tudnak lenni, és hogy milyen jóízűen ki tudják kacagni azt, aki más mint ők. És mivel az egész emberiséget úgysem lehet megváltoztatni: mindig lesznek olyanok, akik elutasítóan bánnak a fogyatékkal élőkkel. Ezért sem vagyok biztos abban, hogy jobb az integráció.