Digitális esélyegyenlőtlenség, kockázatok

Nagyon vártam ezt a témát, hogy végre kidühönghessem magam, de az előadást hallgatva azzal kellett szembesülnöm, hogy eddig nagyon szűk látókörű voltam. Ez a problémakör is - bármilyen közhelyesen hangzik - összetett. Milyen jelenségek, problémák figyelhetőek meg? Melyekre fordítunk (kellő?) figyelmet? Ebben a bejegyzésben beszámolok téveszméimről, és újdonsült nézőpontjaimról.


Esélyegyenlő(tlen)ség

Rengetegen vannak, akik nem tudnak otthonra számítógépet vásárolni, vagy nem engedhetnek meg maguknak az internet-előfizetést. Ennek következményeképp mind a szülők, mind a gyerekek elveszítik a lehetőséget, hogy digitális kompetenciákat szerezzenek, vagy az iskolában elsajátítottakat fejlesszék, és ez a hátrány folyamatosan újratermelődik - Eddig nagyjából ezt gondoltam a digitális esélyegyenlőtlenségről. De nem csupán az eszközhiányról van szó, hanem a minőségi hozzáférésről (szélessávú net )is. Bár e kettő gazdasági természetű probléma, az esélyegyenlőtlenség mögött egyéb tényezők is állhatnak. Van, aki nem tudja megfizetni. Ez világos. De olyan is van, aki meg tudná fizetni, mégsem teszi - ez hozzáállásbeli probléma. (Bár ez utóbbit nehézen tudom elképzelni.) De elég ha csak magunkba nézünk: számos ingyenes alkalmazást hagyunk parlagon heverni, pedig eszközünk van hozzá - mégsem használjuk (ki). A különbségek mindenesetre beláthatatlanok - és eltúlzottak. Beláthatatlanok, hiszen azoknak, akiknek beépült az életvezetésébe az IKT eszközök használata, észre sem veszik, hogy mennyire az életük részévé vált, míg azok, akiknek egyáltalán nem része az IKT a mindennapjainak, talán nem is érzékelik ezt a különbséget - nem tudják, miről nem tudnak. Akkor senki sem érzékeli a különbséget? Nyilván túlzok, de az tény, hogy minél inkább beépült az életvezetésbe a digitális technológia alkalmazása, annál kevésbé érezzük, hogy mennyire a része. Jó példa volt erre az áramszünet. Akkor érezzük csak, hogy számítógép nélkül bizony meg vagyunk lőve. Pláne ha a munkához vagy tanuláshoz szükségünk van rá! (Szórakozni offline kiváló(bb)an lehet.) 
Ezek a különbségek, és a digitális szakadékról alkotott kép eltúlzottak? Szerda óta ki merem jelenteni, hogy igen. Mikor digitális szakadékról beszélek, én is a két szélsőséget hasonlítom össze (egy tökéletes felszereltséggel rendelkező digitális éllovast és egy tanyán, áram nélkül élő családot). Pedig ez nem reális. Vitathatatlan, hogy a digitális esélyegyenlőség napjaink egyik fontos problémája, de lehet, hogy kicsit vészmadárként állunk hozzá.

Forrás: http://bit.ly/GQkxPX

Kétoldalú veszteség
Ha az egyén kimarad - veszít. Legyen a kimaradás oka akár anyagi természetű, akár döntés kérdése.
De az egyén(ek) kimaradása, a kapcsolódás hiánya a társadalom vesztesége is. A digitális kultúra épülése folyamatos, és az egyének kimaradása ezt nem is rombolja, viszont is nem építi, fejleszti. Mégsem tudom azt mondani, hogy nincs befolyással a digitális kultúrára. Gondoljunk bele: minél többen építenék, annál nagyobb, széleskörűbb, értékesebb lenne. Sőt, reálisabb is. Ha csak a "digitális bolsevikok" jelennek meg, ha csak ők közvetítenek magukról, a társadalmi kép valótlan és csonka lesz. 
Teréz bejegyzését olvasva én is elgondolkodtam: vajon a leszakadó egyének is veszteségként élik ezt meg? Mindenki tapasztalhatta már, hogy amiről nem tud, annak nem érzi hiányát. (ami meg megvan, annak a létét nem becsüljük, micsoda állatfaj az ember...) Szóval ha nem tudok róla, nem tudom, miből maradok ki, mit veszítek. Akkor akaratomon és tudtomon kívül veszteséget okozok a társadalomnak? (ha nem is olyan mértékűt, mint azok, akiknek nincs lehetősége/nem is akarnak az információs társadalom konstruktív tagjaivá válni, de akkor is veszteség. És nem rombolás!) De kinek a feladata a tájékoztatás? Vagy az egyén feladata a tájékozódás? És erről ki tájékoztat? (...)
Felvetődött a kérdés: Karoljuk fel a lemaradókat, vagy fejlesszük az élvonalbelieket? Erre a kérdésre szerintem nincs jó válasz. Egyrészt nem hiszem, hogy ezt vagylagos kérdésnek kell tekintenünk, másrészt pedig - ha választ szeretnénk adni rá - el kell döntenünk, hogy mi a cél. Ha a digitális szakadék csökkentése, akkor nagyobb erőforrást kell a leszakadók felkarolására fordítani, ha viszont a digitális versenyképesség növelése, akkor az éllovasok támogatására kell koncentrálni. De ismétlem: szerintem a kettő nem zárja ki egymást. Az lehet a kérdés, hogy melyikre fektetünk nagyobb hangsúlyt.


Kockázatok

Forrás: http://bit.ly/GIBlcM

A kockázatokat öt nagyobb csoportba sűrítve ismerhettük meg: technológia; pszichológiai veszélyek; függőség; személyesség; biztonság. Ezek kapcsán is az derült ki, hogy nem a valós problémára fókuszálunk - ahelyett, hogy eloltanánk a lángot, a füst nagyságán szörnyülködünk. Node lássuk szépen sorban. A technológia csoportba tartoznak a fizikai veszélyforrások (sérülékeny információtárolás - fizikai hiba, lopás; sérülékeny hálózat - kapcsolat hiánya).  Az elmúlt három héten minden hétfőn fellépett valami probléma az internetszolgáltatónknál, én meg szívtam a fogam, hiszen tudtam - este jelenésem van a virtuális térben, mi lesz velem, ha nem jön helyre este 7-ig? Külön dühítő, hogy a hét minden napján kifogástalanul működik minden, mindig akkor romlik el, mikor az embernek szüksége van rá. (Egyébként a technikához való hozzáállásom is szemléletváltást igényelne - miért veszem természetesnek, hogy mindig működik? Mert hozzászoktam?) Mindenesetre a kapcsolat hiánya vagy meghibásodása miatt önhibámon kívül kimaradok.
A technológia csoportba tartozik még az informatikai bűnözés. Az illetéktelen behatolásról, fiókok feltöréséről, szoftver elleni támadásról számos városi legendát hallhattunk már. Hát ki vagyok én, hogy bárki is az én számítógépemet akarja feltörni? - gondoltam. De kiderült, hogy én és az adataim senkit nem érdekelnek, itt nem (csak) adathalászásról van szó. A gépidőlopás fogalma eddig számomra teljesen ismeretlen volt. Tulajdonképpen a számítógép jogosulatlan felhasználását jelenti, az erőforrásért törnek be, "belemásznak" az én gépembe, és onnan követnek el bűncselekményeket - így az igazi "bűnözőt" nehezebb megtalálni. Ez még mindig olyan hihetetlennek tűnik. 

Forrás:http://bit.ly/GI4wqS

Nem úgy, mint a humán kockázat (ami szintén ebbe a csoportba tartozik). A felhasználó felelőssége is igen jelentős. Tudnom kell biztonságos jelszót készíteni; tudnom kell, hogy nem szabad minden üzenetet és felugró ablakot megnyitni, tudnom kell, melyek a gyanúsak; tudnom kell, hogy nem szabad bejelentkeznem nyilvános portálon, nyilvános számítógépen (netcafé) - de ha már bejelentkeztem, okvetlenül jelentkezzek ki! A tájékozatlanság, tudatlanság nagyobb kockázatot okoz, mint a fizikai veszélyforrások.
A következő csoport a pszichológiai veszélyek. Az identitás változtathatósága és az "elszabadult online én" ebbe a kategóriába tartoznak. Hátborzongató a gondolat, hogy bárki megadhatja a nevem egy fórumon, és olyan dolgokat írhat vagy küldhet a nevemben, amikből akár károm is származhat. Kockázatkerülésként az a falanszteri gondolat jutott eszembe, hogy akkor soha sehol nem adom meg a nevem, és nem árulok el semmit magamról, hiszen ha nem tudják a nevem, nem tudnak visszaélni vele. Ez persze ostobaság. Az előadáson elhangzott, hogy ha van egy biztos online jelenlétem, azzal nehéz visszaélni. Persze, ha valaki kiírná a nevemben, hogy "le a színházzal" és hogy színházellenes tüntetést szervezek, azt lehet nem hinné el senki, aki ismer. Vagy egy ismeretlen is nyugodtan rákereshet a nevemre, láthatja, hogy igenis mellette vagyok. Ez tiszta sor. De ha valamilyen politikai töltetű dologgal kapcsolatban történik ugyanez? Amiben sohasem vettem részt, amire nem tudnak rákeresni? Valóban kiküszöböli ezt a biztos online jelenlét? Nem vagyok meggyőzve.
A függőséggel folytatom. Egy biztos: A függőség időben nem meghatározható (gondoljunk azokra, akiknek ez a munkájuk). Jól követhető azonban a szociális alkalmazások, az azonnali megerősítésre (is) építő kapcsolattartás platformjainak használata során (facebook!). Ezek az alkalmazások is számos kockázatot rejtenek: az önértékelés problémáját (mind pozitív, mind negatív irányban); az oversharing jelenséget ("túlmegosztás", mint függőségi és életvezetési probléma); illetve a depressziót.

Forrás: http://bit.ly/GJDD9k

A személyesség (vagy Teréz után szabadon: személytelenség) egy újabb csoportja a kockázatoknak. Ennek kapcsán beszéltünk a kizárólag online létező identitás fejlesztéséről, a szabályozhatóbb kommunikációról és társas interakcióról, és az anonimitás során könnyebben kialakítható intimitásról. Nálam ez verte ki a biztosítékot. (Pedig azzal sem értek egyet, hogy a társas interakció jobban kontrollálható lenne digitálisan/anonim módon). De az, hogy könnyebben kialakul az intimitás szintje anonim kapcsolat során, az egyenesen rágalom! Igaz, a másokkal történő kapcsolat létesítése során bekövetkező szorongások kisebbek vagy megszűnnek ha az anonimitás köpenyébe burkolózunk. De az intimitás nem a szorongásmentességet jelenti! Az intimitás számomra bizalmat, biztonságot, meghittséget, közelséget jelent, és az utóbbi kettőt sem online, sem virtuálisan nem lehet elérni/reprodukálni.
És végül, de nem utolsó sorban néhány szó a biztonságról és a megfigyelés három legfőbb attribútumáról. Az emberek többsége vakon megbízik az internetben, ezáltal védetlen megfigyeltté válhat. Ugyanis jellemző (1) az információs asszimetria, miszerint a megfigyelt gyanútlan, a megfigyelő pedig az információk birtokában van. Jellemző a (2) rejtettség is, hiszen az adatgyűjtő személye és az adatfelhasználás a megfigyelt számára láthatatlan. A megfigyelő elrejtheti magát és személyazonosságát, kiadhatja magát valaki másnak. Továbbá ott a (3) kontrollálhatatlanság: a megfigyelt nem/alig tudja befolyásolni a folyamatot. Most persze csupa negatív dologra gondoltam. Visszaélésre, kizsákmányolásra, átverésre, bűncselekményre. De nincs az kőbe vésve, hogy a megfigyelés csak sötét oldal eszköze lehet. Az is lehet, hogy egy professzionális szolgáltatás rendszerének kelléke...